2010. július 24., szombat

Kígyók tánca


29 éves volt. Arca friss, tekintete mély, kutató, tovarebbenő szemei kerestek valamit, valahol. Bizonyosságot, arról, ami nem tudható. Kapukat akart nyitni, hogy megismerje a felszín mögött rejlő titkokat. Szembe akart nézni az örvénnyel, ami mindenhova elkísérte, és ami mélyen magába szippantotta minden alkalommal. Szembe akart nézni az örvény természetével, ami a Semmi kapuit nyitotta ki, s amiből olyan nehéz volt kimásznia. Meg akarta ismerni a Mindent, a mindenhol hatót, ami eltüntet minden ingoványt a lába alól.
A barátnője kísérte el. Azon a délután hosszú, szőke haját fésülte épp, lassan, kéjesen. Mire napsárga koronáját rendezett fürtökbe szedte, már elindult a hajó, amivel átkeltek volna az Atitlán tavon. Leheveredtek az árnyékba, és lustán figyelték az embereket a téren. Rekkenő hőség volt, de úgy tűnt, rajtuk kívül ez senkit sem zavar. Színpompás ruhába öltözött indián asszonyok vették őket körül, mindenki tele volt élettel, és valamiféle mély bizonyossággal az életet illetően. Mintha minden titok egyszerre sűrűsödött volna beléjük, és szoknyájuk ráncaiba, lassan ringó csípőjük táncot lejtett valami ismeretlen dallamra, ami bennük zakatolt, születésük óta. Ez a dallam vonzotta Őt is ide, mert nem hallotta már a saját dalát, legbelül. A teste táncra vágyott, a lelke figyelt odabenn-talán ők eldúdolják neki újra a dalt,amit születése pillanatában kapott, s aminek hangjaira már nem emlékszik, mégis, keresi szüntelen.
A testén lomha patakokban folyt le az izzadtság, nyirkos bőrén vastagon állt a por, állandó szomjúság gyötörte, s attól tartott, belebetegszik abba, hogy órákig áll a perzselő napon. Figyelte az embereket, s elcsodálkozott a szívósságukon. Napbarnított arcuk őrzött néhány ráncot, kemény leckék vájták be őket a nemes anyagba. Tekintetük nyugodt volt és átható, mélyre néző, egyben nyugtalanította is őt ez a simaság, ez a mindenre kiterjedő bizonyosság. Mozdulataik kimértek voltak, nincs felesleges cselekedet, mindennek célja és értelme van.
Az új hajó beállt, s a tarka tömeg lassan megtöltötte az utasteret. Fémlábakon álló lócákra ültek, a korlát forró volt a naptól. A lélekvesztő viszonylag gyorsan megtelt, s már épp indult volna, amikor sietve megérkezett a család. A nő apró volt, hosszú, fényes ébenfekete haja vastag copfva fonva, színpompás, hímzett ruhája valahogy esetlenül állt rajta, tartásából hiányzott az a méltóság, amit úgy csodált a többi indián asszonyban. A férfin fehér vászoning és nadrág, fényes, fekete haja lustán omlott a vállára, kezében egy másfél éves forma kisgyerek, talpig piszkosan, rebbenő tekintettel. Lassan elindultak az utolsó szabad lóca felé. Egész lényük groteszk utánzata volt az általa olyannyira csodált bennszülöttek belső nyugalmának. Mozdulataik esetlenek és kiszámíthatatlanok voltak, fátyolos tekintetük mély zavarodottságról árulkodott. A belőlük kiáradó nyugtalanság rátelepedett a mellére, ő pedig lassú sóhajokkal igyekezett kilélegezni magából az egyre felgyülemlő feszültséget, de a szorongás fekete madara már fészket vert nyugtalan lelkében. Az egyre elviselhetetlenebb hőségre fogta növekvő rosszullétét, de a lelke legmélyén érezte, mindez több puszta fizikális történésnél. Sírni szeretett volna, de a torkában lévő gombóc megkeményedett, pulzálva zárta le a kiáramló levegő útját. Homlokáról lassan csurogtak le a sós verejtékcseppek, nedves haja tarkójára tapadt. Hányinger gyötörte, de nem tudott könnyíteni magán, s kínzóan lassú agóniájában a vizet figyelte, mely lustán hullámzott alatta.
Az Atitlán tó azúrkéken csillogott, a nap aranyos sugarai kéjesen csókolták a bársonyos víz felszínét. Azon gondolkodott, vajon milyen élet lehet a víz alatt, s eszébe jutottak gyermekkori álmai a Vízkirályról. Le szeretett volna merülni, s meggyőződni róla, vajon valóban létezik-e odalent az a birodalom..vagy csupán önmaga elől akart menekülni, ki tudja.. A vulkánok sötétkék sziluettjét borító szürkéskék köd nyomasztóan telepedett a mellére, s ő úgy érezte, megfullad ebben a bizonytalan bizonyosságban. A levegőben vibráló forróság tűnékeny délibábjában látta táncolni újra a kis alakokat, akik félelemmel vegyes borzongással töltötték el újra és újra, s önkéntelenül összerázkódott, amint a jeges hideg végigfutott a hátán.
Nem tudta, mennyi ideje ült ott a vízre meredve ebben a zajosan csendes magányban, amikor egy hirtelen szélroham ébresztette fel a belsejében zakatoló kábulatból. Hirtelen maga sem tudta hol van, melyik valóságba talált vissza elméjének örvénylő kútjából. Szeme előtt még vibráltak a lények, a levegő sűrű volt körülötte, de minden igyekezetével próbált visszatalálni a guatemalai realitásba, a hajóra, az emberek világába. Lelke még sajgott az elszakadás okozta sebektől, szeme nem szokta meg az Atitlán tó szikrázó fényei után az emberi arcokat, füle fájt a sértően hangos kiabálástól és beszédtől, lábai zsibbadtak voltak, mert percekig vagy talán órákig tartotta őket maga alá húzva. A zsibongó sokaság a hajó orra felé tartott, s ő kábán nézte a távolodó tömeget.
A mellére telepedett sóhaj azonban nem akart felszakadni. Minden olyan valószerűtlenül hatott, a tó szikrázó kékségével és a fénylények táncával groteszk ellentétben álló nagyon is emberi világ, amiben nem találta a helyét, az elviselhetetlen hőség ellenére rátörő remegés, és a folyamatos zajban a saját süketítő belső csendje.
Hirtelen, mintegy áramütésre, hátrafordult, s megpillantotta a nőt. Sápadtan feküdt a lócán, hosszú haja kibontva, s egy hirtelen támadt szél belekapott hosszú, hollófekete hajába. Egy kimondatlan sikoly ült a szája szélén, egy sikolyé, mely dimenziók mélyére hatoló élességgel szólalt meg most az ő fejében. Nézte a nőt, s a torka összeszorult, a hangtalan kiáltás pedig a lelkében zakatolt. Az eddig oly perzselő nap utolsó istenhozzádot mondva kezdett távolodni a vulkánok mögött, s egy pajkos széltündér lehelt csókot a homlokára. Megborzongott valami mélységes bizonyosságtól, ami csak akkor költözik a lelkünkbe, ha születés és halál határmezsgyéjén állunk.
A hajó orrában álló emberek kiáltozását most mintha víz alól hallotta volna. Csak a nőt nézte, amint csukott szemmel fekszik a lócán, szája széléről kis patakban folyt le a nyál, mintha minden belső szenny akarna így távozni belőle. Undort érzett, ugyanakkor valami erő lökte felé, szinte mágnesként tapadt rá a szeme. Keze mozdult, érintette volna, de a lelkében egyre növekvő iszonyat erősebb volt. El akart menni, távol ettől a nőtől, de a lábai mintha ólomból lettek volna, nem mozdultak.
Később, amikor a többiek faggatni kezdték, nem tudott válaszolni. Talán amikor a hajó kanyarodott, akkor történt. A billenés balra rántotta a bárkát, s a lócán fekvő nő puhán és lassan elindult a mélység felé. Olyan volt, mint egy színpompás halotti lepelbe öltözött lélek, aki hangtalanul siklik át az elmúlásba. Ő ott állt, s nézte, amint a mélyből felnéző Vízkirály göcsörtös, kék kezeivel lassan magához rántja áldozatát. Állt, és egy dal szakadt fel a lelke mélyéről, s ő hangtalanul dúdolta ezt az utolsó szerenádot.
A zaj felerősödött, s egyszerre mindenki körülvette, kiáltozást hallott, s az őrjöngő tömeget látta a vízre meredni. A nő hímzett poncsója táncolt a víz felszínén, mint egy sértett szirén, akit magára hagytak.
Napokkal később, amikor rejtélyes betegség tört rá, és lázban fetrengve lebegett élet és halál között, látta a férfit, aki fehér vászoningét tépte, egyre keresve azt, aki elveszett. Hangja, akár a csapdába ejtett állaté még éjszakákon keresztül kísérte, s a sivatag csendjében vibráló kiáltás felébresztette a nyugtalan kis lényeket körülötte, akik táncot járva kergették őt a legmélyebb mélységekbe, le, a Vízkirályhoz. . Látta a gyereket, aki az anyját hívta, kétségbeesetten, kis kezével a víz felé nyúlva. De a Vízkirály birodalma mélyén aludt, s a kék habok lustán ringtak a mélykék felszínen. Csak a Hold mosolygott rá, a Mindent tudó, amint vöröses fényében gyönyörködve csókolózott a víztükörrel.